2015. április 6., hétfő

José Saramago: Vakság

Fülszöveg:
 Különös kór terjed a városban: először egy autóját vezető férfi veszti el látását, majd sorban mindenki, aki csak kapcsolatba kerül vele; az autótolvaj, aki hazaviszi, a szemorvos, aki megvizsgálja, a prostituált, aki véletlenül mellette ül a rendelőben… Az elharapódzó járványt, úgy látszik, nem lehet megállítani, hiába zárják szigorú katonai őrizet mellett egy ódon elmegyógyintézetbe az első vakokat, a rejtélyes fehér kór tovább szedi áldozatait.
A vesztegzár embertelen körülményei közé kényszerített férfiak és nők saját vakságuknak, az ismeretlen környezetnek, a hatóságok kapkodásának, de még inkább az egyre jobban elszabaduló indulatoknak, az éhségnek, a mocsoknak és a szexuális megaláztatásnak kiszolgáltatva lassan kivetkőznek emberi mivoltukból…
Az 1995-ben megjelent Vakság José Saramago egyik legmegrázóbb regénye: varázslatos erejű vízió arról, milyen mélyre süllyedhet az ember, ha egyszer csak szétfoszlik körülötte a civilizáció, s nyers ösztönök veszik át az uralmat az életben.
Saramago 1998-ban, hetvenhat évesen életművéért s jelentős részben az egész világon óriási sikert arató Vakság-nak köszönhetően elnyerte a Nobel-díjat. Azóta is töretlen alkotókedvvel dolgozik, aminek bizonysága, hogy szinte évente jelentkezik új regénnyel (2004-ben jelentette meg a Vakság folytatását Megvilágosodás címmel), s minden könyve újabb meglepetés: újabb meghökkentő, bizarr ötlet, valamilyen szélsőséges léthelyzet szuggesztív ábrázolása, s ugyanakkor: valami örök, eredendő vakság lenyomata avagy a látásért való állandó küszködését.

 Három év alatt másodszor olvastam el és még mindig lenyűgözött. Most is találtam benne valami újat, valamit ami első olvasásra elkerülte a figyelmemet (pl. a vége felé a fehér kendővel bekötött szemű szobrok és eltakart szemű szentképek a templomban. )
Hátborzongató, izagalmas, drámai. Csodálatosan megírt történet egy drámai és abszurd világról, egy olyan helyzetről ahol mindenki ki van szolgáltatva, mindenki fél és mindenkin, vagy szinte mindenkin, az állati ösztönök kerekednek felül.
Saramago nagyon ismeri az emberi természetet, annak a legsötétebb oldalát is. Érdekesek a szereplői, érdekes, hogy névtelenek éppen ezért ezeken a karaktereken keresztül Saramago az emberiség különböző embertípusait jeleníti meg. Csak néhány főszereplőt ismerünk meg: a szemorvost, aki még megvakulva is segíteni szeretne embertársain, a bekötött szemű , idős férfit, aki szerethető és emberi marad a nehéz körülmények ellenére is, a fiatal szemüveges lányt, aki beleszeret az idős emberbe, a kancsal kisfiút, az első vakot és a feleségét, valamint a látót, az orvos feleségét, aki az együttérzés, az önzetlenség és a segíteni akarás megtestesítője. A hulló könnyek kutyáját a megjelenésétől nagyon megkedveltem.
Nagyon szemléletesen mutatja be, hogy mire is vagyunk képesek, ha elszabadulnak az indulatok, ha a túlélés a tét. Én már akkor egy nagy tragédiaként fogtam fel, amikor az első ember megvakult. Nagyon sajnáltam őt, éreztem, hogy az egész világa romba dőlt…És mindaz, ami azután történt… hát… nincsenek rá szavaim.
Az a kérdés csak, hogy mit lehet tenni egy ilyen szélsőséges helyzetben. Van-e kiút, képesek volnánk-e a túlélésre, ha egyszerre az egész emberiség megvakulna. Mi is ez valójában? Milyen is ez a fehér vakság? A vakság, mint járvány? Miért is vakult meg az egész emberiség? Végleges vagy csak átmeneti állapotról van szó? Mit tehet egy látó, és egyáltalán miért marad mindvégig „látó” ? Lehet, hogy neki van igaza, amikor azt mondja a végén: „Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak”
Nagyon nagy hatással volt rám a könyv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése