2015. április 15., szerda

Totth Benedek: Holtverseny

Fülszöveg:
Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.

Napok óta  csak gondolkodom az egészen.  Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ilyen a jó kortárs irodalom?  Csak akkor vált ki igazi visszhangot, csak akkor figyelünk fel rá, ha ilyen nyomasztó, helyenként nagyon durva, sőt trágár? Csak tűnődöm, hogy tényleg ilyen a mai fiatalok élete, gondolkodásmódja. Tényleg csak a drogok, a csajozás és a szex körül forog minden? Tényleg erről szól az életük? Nagyon megdöbbentő, nagyon-nagyon furcsa a könyv. Nyomasztó, kegyetlen és sötét, ugyanakkor nagyon olvasmányos könyv, "beszippant" és nem hagy nyugodni.

2015. április 12., vasárnap

A Magyar Költészet Napja

Szilágyi Domokos : Viszonylag


boldog lehetek,
hogy törődhetem veletek,
mert magammal is így törődöm;
viszonylag sokat tehetek,
ha fölismerem bennetek
mindazt, mi jó s mi rossz e földön;
viszonylag csak hasznomra van,
ha bennetek nézem magam,
megtudni: mért és hogyan élek;
viszonylag biztos igazam
innen őrzöm minduntalan -:
a világ léptéke a lélek;
viszonylag jól dolgozhatom,
míg példátokból tudhatom:
a lélek léptéke a munka;
viszonylag ékes szavakon
csak így, csak így indíthatom
önmagamat felétek útra; -
viszonylag boldog lehetek
s elégedett: hogy tehetek,
hogy eme gyönyörű kínomnak
élhetek, s hogy tiértetek
láthatok én és érthetek
s ti érettem -: mert így lehet
elejét vennem az iszonynak,
hogy boldog lehessek viszonylag.

2015. április 6., hétfő

Gayle Forman: Hová tűntél?

Fülszöveg:
Három év telt el azóta, hogy Mia eltűnt Adam életéből. És Adam három éve nem tudja pontosan, hogy miért.
Amikor útjuk egy éjszaka erejéig keresztezi egymást New Yorkban, Adam végre felteheti Miának a kérdéseket, amelyek azóta is gyötrik. De vajon ez a néhány óra ebben a varázslatos városban elég-e arra, hogy maguk mögött hagyják a múltat? Vajon van-e esély az újrakezdésre mindazok után, ami velük történt?

Gayle Forman: Ha maradnék

 Fülszöveg:

És te hogyan döntenél?
Képzeld el, hogy mindened megvan, amiről csak egy lány álmodhat. A szüleid jó fejek, mindig megértenek és melletted állnak. Az öcséd a legédesebb kiskölyök a világon. A város legígéretesebb rockbandájának frontemberével jársz, aki nem elég, hogy eredeti és különleges, de imád is téged. A zenei tehetséged szélesre tárta előtted a világ kapuit.
Képzeld el, hogy aznap, mikor leesik az első hó, mindezt elveszítheted.
Amikor életedben először kell komoly döntést hoznod, nem áll melletted senki, akitől segítséget remélhetnél. Élet és halál között kell választanod. Az életed soha nem lehet olyan, mint amilyennek ismerted. A halálról semmit sem tudsz.
Te mit tennél? Harcolnál vagy feladnád? Mennél vagy maradnál?

José Saramago: Vakság

Fülszöveg:
 Különös kór terjed a városban: először egy autóját vezető férfi veszti el látását, majd sorban mindenki, aki csak kapcsolatba kerül vele; az autótolvaj, aki hazaviszi, a szemorvos, aki megvizsgálja, a prostituált, aki véletlenül mellette ül a rendelőben… Az elharapódzó járványt, úgy látszik, nem lehet megállítani, hiába zárják szigorú katonai őrizet mellett egy ódon elmegyógyintézetbe az első vakokat, a rejtélyes fehér kór tovább szedi áldozatait.
A vesztegzár embertelen körülményei közé kényszerített férfiak és nők saját vakságuknak, az ismeretlen környezetnek, a hatóságok kapkodásának, de még inkább az egyre jobban elszabaduló indulatoknak, az éhségnek, a mocsoknak és a szexuális megaláztatásnak kiszolgáltatva lassan kivetkőznek emberi mivoltukból…
Az 1995-ben megjelent Vakság José Saramago egyik legmegrázóbb regénye: varázslatos erejű vízió arról, milyen mélyre süllyedhet az ember, ha egyszer csak szétfoszlik körülötte a civilizáció, s nyers ösztönök veszik át az uralmat az életben.
Saramago 1998-ban, hetvenhat évesen életművéért s jelentős részben az egész világon óriási sikert arató Vakság-nak köszönhetően elnyerte a Nobel-díjat. Azóta is töretlen alkotókedvvel dolgozik, aminek bizonysága, hogy szinte évente jelentkezik új regénnyel (2004-ben jelentette meg a Vakság folytatását Megvilágosodás címmel), s minden könyve újabb meglepetés: újabb meghökkentő, bizarr ötlet, valamilyen szélsőséges léthelyzet szuggesztív ábrázolása, s ugyanakkor: valami örök, eredendő vakság lenyomata avagy a látásért való állandó küszködését.

 Három év alatt másodszor olvastam el és még mindig lenyűgözött. Most is találtam benne valami újat, valamit ami első olvasásra elkerülte a figyelmemet (pl. a vége felé a fehér kendővel bekötött szemű szobrok és eltakart szemű szentképek a templomban. )
Hátborzongató, izagalmas, drámai. Csodálatosan megírt történet egy drámai és abszurd világról, egy olyan helyzetről ahol mindenki ki van szolgáltatva, mindenki fél és mindenkin, vagy szinte mindenkin, az állati ösztönök kerekednek felül.
Saramago nagyon ismeri az emberi természetet, annak a legsötétebb oldalát is. Érdekesek a szereplői, érdekes, hogy névtelenek éppen ezért ezeken a karaktereken keresztül Saramago az emberiség különböző embertípusait jeleníti meg. Csak néhány főszereplőt ismerünk meg: a szemorvost, aki még megvakulva is segíteni szeretne embertársain, a bekötött szemű , idős férfit, aki szerethető és emberi marad a nehéz körülmények ellenére is, a fiatal szemüveges lányt, aki beleszeret az idős emberbe, a kancsal kisfiút, az első vakot és a feleségét, valamint a látót, az orvos feleségét, aki az együttérzés, az önzetlenség és a segíteni akarás megtestesítője. A hulló könnyek kutyáját a megjelenésétől nagyon megkedveltem.
Nagyon szemléletesen mutatja be, hogy mire is vagyunk képesek, ha elszabadulnak az indulatok, ha a túlélés a tét. Én már akkor egy nagy tragédiaként fogtam fel, amikor az első ember megvakult. Nagyon sajnáltam őt, éreztem, hogy az egész világa romba dőlt…És mindaz, ami azután történt… hát… nincsenek rá szavaim.
Az a kérdés csak, hogy mit lehet tenni egy ilyen szélsőséges helyzetben. Van-e kiút, képesek volnánk-e a túlélésre, ha egyszerre az egész emberiség megvakulna. Mi is ez valójában? Milyen is ez a fehér vakság? A vakság, mint járvány? Miért is vakult meg az egész emberiség? Végleges vagy csak átmeneti állapotról van szó? Mit tehet egy látó, és egyáltalán miért marad mindvégig „látó” ? Lehet, hogy neki van igaza, amikor azt mondja a végén: „Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak”
Nagyon nagy hatással volt rám a könyv.