2015. február 20., péntek

Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Fülszöveg:
1955 márciusában vagyunk valahol Közép-Ázsiában, egy kórház rákosztályán. Ide érkezik meg a belügyes Ruszanov (aki viszolyogva fekszik be a „közemberek” közé, és az az elve, hogy „mindenki bűnös, ha megvakarjuk”) és Kosztoglotov, aki az egyetemről a háborúba került, onnan a Gulagba, s szabadulása után most még a rákkal is meg kell küzdenie.
A rákosok kórtermében a szovjet társadalom jellegzetes képviselői fekszenek: egyesek, a hatalom kiszolgálói félnek a lassanként beinduló változásoktól, a személyi kultusz leleplezésétől, mások reménykednek, hogy igazi olvadás kezdődik, s az ország testéről visszahúzódik a rákos burjánzás: a táborok, a sztálinizmus, az embertelen diktatúra. S közben csodás gyógyulásról álmodoznak – talán az orosz népi gyógyászat, a nyírfagomba segíthet, ha a „hivatalos” orvosoktól már nincs mit várni.
A Rákosztály sok szempontból önéletrajzi mű. Maga Szolzsenyicin 1953-ban szabadult a lágerbõl, s utána Kazahsztánban jelöltek ki neki kényszerlakhelyet. Két év múlva a taskenti kórházban rákos daganatot diagnosztizáltak szervezetében. Élet és halál között lebegett, de legyőzte a betegséget, s úgy érezte, azért maradt életben, hogy beszámoljon a lágerlakó milliók szenvedéséről.
A Rákosztály-beli Kosztoglotovban saját életének ezt a pár évét írta meg: küzdelmét a súlyos betegséggel, s küzdelmét azért, hogy a lágerben töltött évek után értelmet találjon életének.
1968-ban a The Times irodalmi melléklete jelentette meg először a Rákosztály néhány részletét, amely Oroszországban (mint ahogy nálunk, Magyarországon is) csak a kommunista rendszer összeomlása után jelenhetett meg.

 A Rákosztály sok szempontból önéletrajzi mű. Maga Szolzsenyicin 1953-ban szabadult a lágerből, s utána Kazahsztánban jelöltek ki neki kényszerlakhelyet. Két év múlva a taskenti kórházban rákos daganatot diagnosztizáltak szervezetében. Élet és halál között lebegett, de legyőzte a betegséget, s úgy érezte, azért maradt életben, hogy beszámoljon a lágerlakó milliók szenvedéséről. A Rákosztálybeli Kosztoglotovban a szerzőt véljük felismerni, életének egy pár évét írta meg: küzdelmét a súlyos betegséggel, s küzdelmét azért, hogy a lágerben töltött évek után értelmet találjon életének. Kosztoglotov alakjában a lágerből kikerült ember lélektani változásait élheti át az olvasó. Az egyetemről a háborúba, onnan a táborba, majd a szabadulás után a rák fogságába kerülő férfi csodaként éli meg az élet minden apró rezdülését, az első konvoj nélkül megtett lépéseket.
Érdekes hely ez a rákosztály, ahol a száműzött és a száműző, a fiatal és az idős, az erőss és a gyenge, a diák és a professzor, lassan mind „egyformává” válik. Érdekes, hogy a betegség, a súlyos kór, a nagyon különböző helyzetű, különböző társadalmi rétegekből származó embereket hogyan köti össze. És lassan ezek a különbségek elenyésznek, a közös „sors” összehozza a betegeket. Olyan emberek kerülnek egymáshoz közel, akik más körülmények között soha szóba sem alltak volna egymással, esetleg soha nem is találkozhattak volna.
Olyan hely, ahová hirtelen, egészségessége hitében kerül az ember, és ahol tovább tartják, mint gondolta volna, ahol nincs indoklás, magyarázat a fájdalmas kezelésre, ahol sokkal gyakrabban halnak az emberek, és ha távoznak is, általában csak ideiglenesen. Előbb utóbb, majdnem mindenki visszatér, ha ugyan el nem pusztul valahol. És mégis, van élet itt is, születnek barátságok, szerelmek, történnek drámák, tragédiákról nem is beszélve. Sőt, mintha a szenvedés, a pusztító kezelés és mindenek ellenére emberségesebb, tűrhetőbb élet volna ez, mint a kinti. Itt tényleg gyógyítani próbálják egymást az emberek, kezeléssel, figyelemmel, törődéssel, vigasztalással.
A betegség többszörös metafora e regényben. A rabságé, mert aki eddig nem volt rács mögött, az csak most tapasztalja a szabadság elvesztését, s így az kerül fölénybe, aki már a valódi rabságból jön. A rák olyan parazita az emberen, mint a táborok az ország testén. S ahogy a daganat, a betegség húzódik vissza, úgy szorul vissza a sztálinizmus is. A betegség rabsága azonban nem embertársaktól, hanem ismeretlen erőtől származik, éppen ezártigazságszolgáltatásnak is tűnik, főleg a bűnösök számára.
A betegeket, sorsukat megismerve, döbbenünk rá a szovjet valóságra, a kommunizmus borzalmaira, a lágerlákók, a száműzöttek, nehéz sorsára. A könyv majdnem minden sora Szolzsenyicin humanizmusáról tanuskodik. Szereplőit emberséggel, megértéssel és a nehézségeik átérzésével mutatja be. Érezhető, hogy személyes tapasztalat áll az elbeszéltek hátterében.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése