2015. február 20., péntek

Hisham Matar: Egy eltűnés anatómiája

Fülszöveg:
Az elűzött király minisztere feleségével és kisfiával Kairóban éli a gazdag emigránsok életét. Az apa olykor el-eltűnik, sejthetően egy összeesküvés részese. Az anya váratlan halála után apa és fia elutaznak, de nem a hegyekbe, ahová egykor járt a család, hanem az alexandriai tengerpartra. Itt ismerkednek meg a rendkívül vonzó Monával, akibe a kisfiú beleszeret. Apjában, aki feleségül veszi a nála 14 évvel fiatalabb nőt, Núri riválist kezd látni, ezért jobbnak látják, ha egy angliai iskolában folytatja tanulmányait. A karácsonyi szünetet hármasban töltik Svájcban, amikor az apát ismeretlenek elhurcolják. Az immár tizennégy éves fiú és Mona magukra maradnak…

 „Vannak napok, amikor apám hiánya úgy nehezedik rám, mintha egy gyermek ülne a mellkasomon.” ezekkel a szavakkal kezdi Hisham Matar a könyvét, és valóban az egész könyv hangulatára jellemző, hogy „ránk nehezedik” és nagyon mély emberi érzelmeket és érzéseket közvetít.

Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Fülszöveg:
1955 márciusában vagyunk valahol Közép-Ázsiában, egy kórház rákosztályán. Ide érkezik meg a belügyes Ruszanov (aki viszolyogva fekszik be a „közemberek” közé, és az az elve, hogy „mindenki bűnös, ha megvakarjuk”) és Kosztoglotov, aki az egyetemről a háborúba került, onnan a Gulagba, s szabadulása után most még a rákkal is meg kell küzdenie.
A rákosok kórtermében a szovjet társadalom jellegzetes képviselői fekszenek: egyesek, a hatalom kiszolgálói félnek a lassanként beinduló változásoktól, a személyi kultusz leleplezésétől, mások reménykednek, hogy igazi olvadás kezdődik, s az ország testéről visszahúzódik a rákos burjánzás: a táborok, a sztálinizmus, az embertelen diktatúra. S közben csodás gyógyulásról álmodoznak – talán az orosz népi gyógyászat, a nyírfagomba segíthet, ha a „hivatalos” orvosoktól már nincs mit várni.
A Rákosztály sok szempontból önéletrajzi mű. Maga Szolzsenyicin 1953-ban szabadult a lágerbõl, s utána Kazahsztánban jelöltek ki neki kényszerlakhelyet. Két év múlva a taskenti kórházban rákos daganatot diagnosztizáltak szervezetében. Élet és halál között lebegett, de legyőzte a betegséget, s úgy érezte, azért maradt életben, hogy beszámoljon a lágerlakó milliók szenvedéséről.
A Rákosztály-beli Kosztoglotovban saját életének ezt a pár évét írta meg: küzdelmét a súlyos betegséggel, s küzdelmét azért, hogy a lágerben töltött évek után értelmet találjon életének.
1968-ban a The Times irodalmi melléklete jelentette meg először a Rákosztály néhány részletét, amely Oroszországban (mint ahogy nálunk, Magyarországon is) csak a kommunista rendszer összeomlása után jelenhetett meg.

 A Rákosztály sok szempontból önéletrajzi mű. Maga Szolzsenyicin 1953-ban szabadult a lágerből, s utána Kazahsztánban jelöltek ki neki kényszerlakhelyet. Két év múlva a taskenti kórházban rákos daganatot diagnosztizáltak szervezetében. Élet és halál között lebegett, de legyőzte a betegséget, s úgy érezte, azért maradt életben, hogy beszámoljon a lágerlakó milliók szenvedéséről. A Rákosztálybeli Kosztoglotovban a szerzőt véljük felismerni, életének egy pár évét írta meg: küzdelmét a súlyos betegséggel, s küzdelmét azért, hogy a lágerben töltött évek után értelmet találjon életének. Kosztoglotov alakjában a lágerből kikerült ember lélektani változásait élheti át az olvasó. Az egyetemről a háborúba, onnan a táborba, majd a szabadulás után a rák fogságába kerülő férfi csodaként éli meg az élet minden apró rezdülését, az első konvoj nélkül megtett lépéseket.
Érdekes hely ez a rákosztály, ahol a száműzött és a száműző, a fiatal és az idős, az erőss és a gyenge, a diák és a professzor, lassan mind „egyformává” válik. Érdekes, hogy a betegség, a súlyos kór, a nagyon különböző helyzetű, különböző társadalmi rétegekből származó embereket hogyan köti össze. És lassan ezek a különbségek elenyésznek, a közös „sors” összehozza a betegeket. Olyan emberek kerülnek egymáshoz közel, akik más körülmények között soha szóba sem alltak volna egymással, esetleg soha nem is találkozhattak volna.
Olyan hely, ahová hirtelen, egészségessége hitében kerül az ember, és ahol tovább tartják, mint gondolta volna, ahol nincs indoklás, magyarázat a fájdalmas kezelésre, ahol sokkal gyakrabban halnak az emberek, és ha távoznak is, általában csak ideiglenesen. Előbb utóbb, majdnem mindenki visszatér, ha ugyan el nem pusztul valahol. És mégis, van élet itt is, születnek barátságok, szerelmek, történnek drámák, tragédiákról nem is beszélve. Sőt, mintha a szenvedés, a pusztító kezelés és mindenek ellenére emberségesebb, tűrhetőbb élet volna ez, mint a kinti. Itt tényleg gyógyítani próbálják egymást az emberek, kezeléssel, figyelemmel, törődéssel, vigasztalással.
A betegség többszörös metafora e regényben. A rabságé, mert aki eddig nem volt rács mögött, az csak most tapasztalja a szabadság elvesztését, s így az kerül fölénybe, aki már a valódi rabságból jön. A rák olyan parazita az emberen, mint a táborok az ország testén. S ahogy a daganat, a betegség húzódik vissza, úgy szorul vissza a sztálinizmus is. A betegség rabsága azonban nem embertársaktól, hanem ismeretlen erőtől származik, éppen ezártigazságszolgáltatásnak is tűnik, főleg a bűnösök számára.
A betegeket, sorsukat megismerve, döbbenünk rá a szovjet valóságra, a kommunizmus borzalmaira, a lágerlákók, a száműzöttek, nehéz sorsára. A könyv majdnem minden sora Szolzsenyicin humanizmusáról tanuskodik. Szereplőit emberséggel, megértéssel és a nehézségeik átérzésével mutatja be. Érezhető, hogy személyes tapasztalat áll az elbeszéltek hátterében.


2015. február 9., hétfő

Patrick Modiano: Dora Bruder

Fülszöveg:
Patrick Modiano a francia nouveau roman és az egzisztencialista regény egyik nagy hatású képviselője. Ezek a stíluselemek klasszicizálódtak ebben a különös, 1997-ben írott, franciául több kiadást is megért és hazájában kultuszregénynek számító művében. Az elbeszélő ráakad egy 1941-ben megjelent újsághirdetésre: a szülők 15 éves eltűnt lányukat keresik. Az író a hirdetés nyomán kutatásba kezd. A regény szívszorító tényfeltárás, nyomozás az 1940-es évek Párizsában. A francia kollaboráció időszaka ez, a zsidóüldözés kezdete. Aki csak tud, rejtőzik, menekül. A hír azért különös, mert a kislány kétszer is megszökött egy katolikus internátus oltalmazó falai közül. Miért szökött meg Dora Bruder az iskolából, a szülői házból, és hol tartózkodott mintegy három hónapon át a náciktól megszállt Párizsban? Bár a titok titok marad, a regény végén előttünk áll Dora Bruder és szülei életútja egészen Auschwitzig. És előttünk áll a szerző önarcképe is: a lelkiismeret, a hűség és az emlékezés írójáé, aki a múlt nyomainak kutatásával, nevek, időpontok, helyszínek, útvonalak, apró tények dokumentálásával megszállottan küzd a múlt vétkeivel kollaboráló feledés ellen.

2015. február 7., szombat

Anton Pavlovics Csehov: A 6-os számú kórterem és más írások

Fülszöveg:
Az irodalomtörténet kivételes pillanatai közé tartozik a századforduló orosz irodalmának nagy találkozása: az utolsó regényeit író Tolsztojé és a habozó pályakezdés után a novella nagymestereként jelentkező Csehové.
A siralmasan vigasztalan orosz élet jellegzetes figuráinak és eseménytelen életüknek kikezdhetetlenül tömör, drámai pillanatba sűrítése olyan hiteles és megrázó képet ad az emberi létről általában, mint Tolsztojnak a lét teljességét bemutatni kívánó nagyregényei. „Csehov – írja Szerb Antal – a novellának, ennek a nehéz és gyönyörű műfajnak talán a legnagyobb mestere. Mintaképe Maupassant, klasszikus tömörségben el is éri a nagy franciát, de egészen más vérmérséklet. Impresszionista művész: odavetett, könnyű vonásokkal rajzol leheletszerű, elfutó és elfutásukban megrendítő dolgokat.” Hangulatképekből, a szereplőket és helyzeteket éles fénnyel megvilágító atmoszférából épülnek színművei is – a modern dráma éppúgy elképzelhetetlen Csehov nélkül, mint az elbeszélés, hiszen a színpadnak is nagymestere volt.
Kötetünket tanárnak és diáknak egyaránt ajánljuk, mely Csehov kötelező és ajánlott olvasmányként javasolt novellaremekeit kínálja – minden olvasónak –, s egyik legnagyobb drámai remekét, a Három nővért.

2015. február 6., péntek

John Knittel: El-Hakim - Egy orvos regénye

Fülszöveg:
John Knittel az olvasót a század eleji Egyiptom egzotikus földjére vezeti el- Egyiptomba, ahol a tehetetlen kormányok alatt a nép nyomorban és szennyben, még ivóvízben is szűkölködve él, ahol járványok dúlnak, nőket rabolnak el, és beduinok készülnek vérbosszúra, ahol virágzik a korrupció, és ahol a végső szót mindenben az angol főkormányzó mondja ki. Ebben az országban szeretne segítő „hakim', vagyis orvos lenni a kis Ibráhim Gamal, régi, de szegény kopt kereskedőcsalád fia, aki a Nílus menti Aszjútból indul el, hogy mindeható tudást gyűjtsön a kairói egyetemen. Ám első betege, az az öregasszony, akit egy hályogkovács biztonságával operál meg a város felé tartó bárkán, különös jóslatot ad neki útravalóul: "…aranyláncot látok a nyakad körül. De a lánc egyik szeme sincs aranyból. Egy virág van beletűzve…elveszíted az aranyláncot. Kutatni fogsz utáni, de hasztalanul. Csak a virágot fogod megtalálni, és azt meg is őrzöd életed végéig. ” – Ibráhim doktor megalázásokban és sikerekben gazdag, küzdelmes életét végigkíséri ez a jóslat, s egyre többet ért meg belőle, amint újra meg újra összehozza a sors Azízával, a gyönyörű fellah lánnyal, aki egykor megismertette vele a szerelmet, s aki maga is nehéz utat tesz meg addig, amíg az utolsó jövendölés is be nem teljesül…

Már lassan több, mint húsz éve olvastam először és akkor csodálatos élményt nyújtott. Rögtön egyik kedvencem lett. Lehet, hogy akkor még sokkal jobban tetszett ez a romantikus elbeszélésmód, a furcsa szerelmi szál, a keleti társadalom és életmód, amelyről még addig nem sokat tudtam, olvastam. Bepillantást nyerhettem az egyiptomi társadalom hétköznapjaiba, és nem akárhogyan, hanem egy "harcos", haladó szellemiségű, nemes lelkű, bátor orvos életén, tettein keresztül, akinek egész élete egy küzdelem a korrupcióval, az elnyomással és a megrögzött szokásokkal, hagyományokkal szemben. Tetszett a küzdelme, a lelkesedése, a kitartása. Érdekes és számomra felfoghatatlan, az egyszerű emberek igénytelensége, a sok szemét, amelyekkel lépten- nyomon meg kellett küzdenie Ibráhimnak.
Ennyi év után újraolvasva gondoltam, hogy nagyot fogok benne csalódni. Tulajdonképpen azért nem lett olyan rossz élmény, mert nagyon olvasmányos, de számomra túl romantikus, túl idealizált. Ma már semmiképp nem kerülhetne a kedvenceim közé. Elmúlt az a csodálatos varázsa, ami régen annyira megfogott benne. Még mindig van benne valami, ami felzaklat és ami miatt azt mondhatom, hogy egy nagyon érdekes és nagyon jó könyv.