2013. november 6., szerda

Alekszandr Szolzsenyicin: Rákosztály

Fülszöveg:
1955 márciusában vagyunk valahol Közép-Ázsiában, egy kórház rákosztályán. Ide érkezik meg a belügyes Ruszanov (aki viszolyogva fekszik be a „közemberek” közé, és az az elve, hogy „mindenki bűnös, ha megvakarjuk”) és Kosztoglotov, aki az egyetemről a háborúba került, onnan a Gulagba, s szabadulása után most még a rákkal is meg kell küzdenie.
A rákosok kórtermében a szovjet társadalom jellegzetes képviselői fekszenek: egyesek, a hatalom kiszolgálói félnek a lassanként beinduló változásoktól, a személyi kultusz leleplezésétől, mások reménykednek, hogy igazi olvadás kezdődik, s az ország testéről visszahúzódik a rákos burjánzás: a táborok, a sztálinizmus, az embertelen diktatúra. S közben csodás gyógyulásról álmodoznak – talán az orosz népi gyógyászat, a nyírfagomba segíthet, ha a „hivatalos” orvosoktól már nincs mit várni.
A Rákosztály sok szempontból önéletrajzi mű. Maga Szolzsenyicin 1953-ban szabadult a lágerbõl, s utána Kazahsztánban jelöltek ki neki kényszerlakhelyet. Két év múlva a taskenti kórházban rákos daganatot diagnosztizáltak szervezetében. Élet és halál között lebegett, de legyőzte a betegséget, s úgy érezte, azért maradt életben, hogy beszámoljon a lágerlakó milliók szenvedéséről.
A Rákosztály-beli Kosztoglotovban saját életének ezt a pár évét írta meg: küzdelmét a súlyos betegséggel, s küzdelmét azért, hogy a lágerben töltött évek után értelmet találjon életének.

1968-ban a The Times irodalmi melléklete jelentette meg először a Rákosztály néhány részletét, amely Oroszországban (mint ahogy nálunk, Magyarországon is) csak a kommunista rendszer összeomlása után jelenhetett meg.

Hát ez nagyon tetszett. Egyetlen hibája, hogy lassan haladtam vele. Érdekes hely ez a rákosztály, ahol a száműzött és a száműző, a fiatal és az idős, az erőss és a gyenge, a diák és a professzor, lassan mind „egyformává” válik. Érdekes, hogy a betegség, a súlyos kór, a nagyon különböző helyzetű, különböző társadalmi rétegekből származó embereket hogyan köti össze. És lassan ezek a különbségek elenyésznek, a közös „sors” összehozza a betegeket. Olyan emberek kerülnek egymáshoz közel, akik más körülmények között soha szóba sem alltak volna egymással, esetleg soha nem is találkozhattak volna. Barátságok szövődnek, szerelmek kötődnek és nagyon gyakori a dráma, a tragédia is.
A betegeket, sorsukat megismerve, döbbenünk rá a szovjet valóságra, a kommunizmus borzalmaira, a lágerlákók, a száműzöttek, nehéz sorsára. A könyv majdnem minden sora Szolzsenyicin humanizmusáról tanuskodik. Szereplőit emberséggel, megértéssel és a nehézségeik átérzésével mutatja be. Érezhető, hogy személyes tapasztalat áll az elbeszéltek hátterében.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése