2013. augusztus 11., vasárnap

Alessandro Baricco: Novecento

Fülszöveg:
A Virginian nevű gőzhajó a két világháború között járt Európa és Amerika között – fedélzetén milliomosokkal, emigránsokkal és egyszerű, hétköznapi emberekkel. A fennmaradt legenda szerint a hajón esténként egy különös tehetséggel, páratlan improvizációs képességgel megáldott zongorista szórakoztatta a közönséget. Semmihez sem fogható muzsikájával valósággal elbűvölte hallgatóságát. Azt is mondják, egész életét a hajón töltötte, ott született, és lábát soha nem tette szárazföldre. Hogy miért, senki sem tudja, életének talányos rejtélyét magával vitte – örökre.

Ez csodálatos volt, csak nagyon rövid. Nem mindennapi élmény egy ilyen olvasmány. Még most is bennem ringatózik, akár a hajó az Óceánon. Baricco csodálatos hangulatot teremt, mint mindig. Alig pár oldal ez a kis monológ és mégis mélyebb, mint a mély Óceán és végtelen, mint az élet, vagy a végtelen Óceán. Egy hajó, egy zongora és a zene. Ez Novecento világa. Ettől boldog. Nem csoda, hogy nem tud elszakadni tőle. Nem csoda, hogy nem volt elég bátorsága elhagyni ezt a megszokott, ismerős világot, a veszélyes „nagyvilág” kedvéért.
„Most már tudom, hogy akkor, azon a napon Novecento elhatározta, odaül élete fekete-fehér billentyűi elé, és elkezd egy abszurd és zseniális zenét játszani, bonyolultat, de szépet, valamennyi közt a legnagyobbat. És hogy élete hátralévő részében erre a zenére fog táncolni. És hogy soha többé nem lesz boldogtalan.”
Hát… ez csodálatos! A vége pedig… megdöbbentő!

"Most már tudom, hogy akkor, azon a napon Novecento elhatározta, odaül élete fekete-fehér billentyűi elé, és elkezd egy abszurd és zseniális zenét játszani, bonyolultat, de szépet, valamennyi közt a legnagyobbat. És hogy élete hátralévő részében erre a zenére fog táncolni. És hogy soha többé nem lesz boldogtalan."
61. oldal

"Egy nap megkérdeztem Novecentót, mire gondol, amikor játszik, és mit néz olyan mereven maga előtt, hol jár a feje, míg a keze teljesen magányosan sétálgat fel-alá a billentyűkön. És ő így válaszolt: „Ma gyönyörű vidéken jártam, a nők haja csak úgy illatozott, és fényben úszott minden, és hemzsegtek a tigrisek.” Utazgatott vagy mi. És mindannyiszor máshova ment: hol London belvárosába, hol távoli vidéket szelt át vonaton, hol magas hegyre mászott, ahol a hó derékig ér, vagy éppen a világ leghatalmasabb templomába zarándokolt oszlopokat számolni és farkasszemet nézni a feszülettel. Utazott. Talán azt a legnehezebb megérteni, honnan volt egyáltalán fogalma arról, mi mire hasonlít, milyen egy templom, a hó, a tigrisek és… úgy értem, sosem szállt le a hajóról, egyetlen árva alkalommal sem, komolyan, ez így igaz. Sosem, egyetlenegyszer sem. Pedig mindezt mintha látta volna. Ha Novecentónak azt mondtad: „Jártam egyszer Párizsban”, ő azt kérdezte, hogy láttad-e azt az izé-kertet vagy hogy vacsoráztál-e ezen és ezen a helyen, mindent tudott, ezt mondogatta: „Én ott legjobban azt szeretem, ahogy várom a naplementét a Pont-Neuf-ön sétálgatva, és amikor az uszályok a hídhoz érnek, megállok és nézem őket fentről, és integetek nekik.”

"A föld az én számomra túlságosan nagy hajó. Túlságosan hosszú utazás. Túlságosan szép nő. Túlságosan erős illat. Olyan zene ez, amelyet nem tudok eljátszani."
69. olda

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése