2013. május 6., hétfő

John Steinbeck: A Kék öböl

Fülszöveg:
A Kék öböl ugyancsak Steinbeck szülőföldjén, Kaliforniában játszódik, de ezúttal más oldaláról mutatja meg az író tehetségét. Szereplői remekül megrajzolt különc figurák – zárt közösségük életének mulatságos epizódjaiból kerekedik ki a könyv cselekménye, sok humorral és leleménnyel.

 Sok érdekesség és főleg érdekes szereplők, érdekes karakterek vannak benne, Doki, Mack, Li Csong …Nekem az Egerek és emberek sokkal jobban tetszett.

Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Fülszöveg:
Az alig negyvenes, rendkívül népszerű olasz író, a legrangosabb olasz irodalmi díj, a Premio Strega tavalyi nyertese, akinek könyvei már negyvenöt országban olvashatók, eddigi legnagyobb sikerét ezzel a regénnyel aratta.
A történet egy közelebbről meg nem határozott aprócska dél-olaszországi faluban és környékén játszódik 1978 kegyetlenül forró nyarán. Egy napon az egyik gyerek, Michele iszonytató felfedezést tesz egy határszéli elhagyatott, omladozó ház pinceüregében. Annyira megrémül attól, amit – jobban mondva akit – talál, hogy el sem meri mondani a társainak. Az apjával szeretne róla beszámolni, de az sosem ér rá: kamionos, sokat van úton, mindig fáradtan tér haza.
Michele titokban vissza-visszatér az üregbe. Rémületén felülkerekedik a segíteni akarás. Egyre bátrabb, egyre találékonyabb, egyre céltudatosabb.
De közben otthon is furcsa dolgok történnek. És szörnyű történet dereng fel Michele előtt, melyhez éppenséggel a saját családjának is köze van.
Sikerül-e megbirkóznia ennyi titokkal, és sikerül-e közben kimenekítenie a pinceüreg szenvedő foglyát a halálos veszedelemből?
A félelem arcait a gyerekek világában Mark Twain-ien otthonos Ammaniti úgy mutatja meg, olyan észrevétlenül és érzékenyen, hogy az a felnőtt embert is mellbe veri.
Az izgalmas regényből készült filmet néhány évvel ezelőtt a magyar mozik is sikerrel játszották.

Hát… én féltem… igen, nagyon is féltem és féltettem… féltettem Michelet, féltettem Paolot… Végig azon töprengtem, hogy mit tehetett volna ez a kisfiú, aki nagyon félt, de mégis leküzdte a félelmeit a nehéz körülmények ellenére is. Nem hittem el, hogy ilyen is megeshet. Végig izgultam és reménykedtem benne, hogy kerül valaki, akinek ha elmondja a titkát, jóra fordulnak a dolgok…Hát… nem így történt…megdöbbentett, hogy mennyire gonoszak is lehetnek az emberek.
„Felejtsd már el ezeket a szörnyeket, Michele. Szörnyek nem léteznek. Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől.” És ennek a kisfiúnak mekkora bátorságra volt szüksége, hogy a lelkiismeretére hallgasson, betartsa az ígéretét és megszegje az édesapja parancsát és ezzel bátrabbnak, érettebbnek bizonyul a felnőtteknél. A vége pedig … hát… megdöbbentő… nem találok rá szavakat. Nagyon tetszett.

"Bicikliztem a domb felé, és nem értettem. Hogy hagyhatja hidegen egy gödör mélyén láncra vert fiú? 
Salvatore lesajnálta a titkomat.
Nem kellett volna elmondanom. Eltékozoltam a titkomat. És mit kaptam érte? Az elátkozott Lanerossi Vicenzát.
Rosszabb vagyok, mint Júdás, aki harminc ezüstpénzért elárulta Jézust. Ki tudja hány csapatot lehetne venni harminc ezüstből?"

167-168. oldal


"Amikor ennyire dühös volt, a papa nem ordított, halkan beszélt. De így még félelmetesebb volt. Máig sem bírom az olyan embereket, akik nem tombolják ki a mérgüket."
67. oldal


"Megvan! 
Éreztem, hogy a mellkasomban a súly szertefoszlik, hátamat a sziklának támasztottam, és lecsúsztam a földre. Ülve maradtam a kecskeszarral borított töltésen, kimerülten, mosollyal az ajkamon.
Megtaláltam.
Sírhatnékom támadt. Megtöröltem a szemem.
– Mmmm!
Felálltam. – Jövök. Jövök már. Látod? Eljöttem. Betartottam az ígéretemet. Látod?"

253. oldal

"Szörnyek nem léteznek. Az emberektől kell félned, nem a szörnyektől."

Amélie Nothomb A gyilkos higiéniája

Fülszöveg:
A francia írónő első regénye; 25 éves korában, 1992-ben jelent meg, és visszhangos sikert aratott. Prétextat Tachnak, a Nobel-díjas írónak két hónap van hátra az életéből. Titkára kiválaszt öt arra érdemes újságírót, hogy interjút csináljanak az amúgy világtól elzárkózó öregemberrel. Tach – szellemi fölényeit, nyers szókimondását latba vetve – legázol, megsemmisít négy felkészületlen és félművelt „médiagurut”. Az ötödik újságíró – ráadásul a Tach által megvetett női nem képviselője – méltó ellenfélnek bizonyul. Párbeszéd-párviadaluk különös titokra derít fényt, és különös „eredménnyel” végződik.

Érdekes történet, érdekes karakterek, érdekes befejezés. Különleges regény, egy fiatal írónő első regénye. Nem csoda, hogy felhívta vele magára a figyelmet, de nekem a Hódolattal esengve sokkal jobban tetszett.

"Szerte a világon hemzsegnek a gyilkosok, akik arra vetemednek, hogy elfeledjék állítólagos szerelmeiket. Elfelejteni valakit: végiggondolta, hogy ez mit jelent? A felejtés hatalmas óceán, amelyen egyetlen hajó hajózik, az emlékezés. Az emberek túlnyomó többsége számára az a hajó egy hitvány bárka, amely minden hoppra léket kap, és a kapitánya, egy gátlástalan alak, csak arra gondol, hogy hogy tudna takarékoskodni. Tudja, mit takar ez az undorító szó? Azt, hogy mindennap feláldozza a legénység fölöslegesnek ítélt tagjait. És tudja, hogy kik ítéltetnek fölöslegesnek? A szemetek, az unalmasok, a kretének? Szó sincs róla: azokat hajítják át a hajókorláton, akiket haszontalannak minősítenek, akiket már használtak, felhasználtak, kihasználtak. Azok már tudásuk legjavát adták, ugyan mi hasznosat tudnának még adni nekünk? … így követik el, büntetlenül, a legközönségesebb gyilkosságot."
155. oldal

Máté Angi: Mamó

Fülszöveg:
Máté Angi hőse árva kislány, aki zord nagyanyjával, Mamóval egy kidőlt-bedőlt, kék falú univerzum lakója. Mégsem afféle árvagyerekes-ríkatós lelki horrortörténet ez, sem puszta tudósítás a szeretetlenség poklából. Az elképesztően tömény kisprózákból nem holmi sivárság árad. A titok az író világ-újrateremtő nyelvezete, amely egyszerre egyedi és erdélyi, gyermeki és művészi, csodásan hajlékony és mulatságosan naiv. Mamó „korcbaszedett' arca felett lobogós hajon "csicsonkáznak” a „hajhuziga-bogarak”, a templomi szentek „mutatják a szomorút, ki magukból”, „Nemzetközi Nőnapkor ott állnak a legszebb anyákok, a legszebb fejükkel, ruháikkal”, temetőben pedig „járulnak a népek, mintha lerónivaló sajnáljaik lennének”. A túlélés eszközei a varázsigeként örvénylő szavak. Sok jó könyv jelenik meg manapság, ám ritka az olyan, amelynek a helye előre ott állna kitöltetlenül a magyar irodalom polcán. A Mamó ilyen szín a palettán. Csak most, hogy van, jövünk rá, mennyire hiányzott!

Szenzációs! Egyedi! Csodaszép! Tömör! Mától egyik nagy kedvencem. Még nem olvastam ilyen könyvet, amelynek nyelvezete, stilusa ennyire magával ragadott volna. Nagyon kedves, kis gyermeki világ, nagyon tömör, mély gondolatokkal és mondanivalóval. Egy csoda az egész kis könyv, úgy érzem, hogy benne van egy kisgyerek egész lénye, gondolatai, lelki világa. Ennél jobb gyermekpszihológiát szakemberek sem írnak.

"Azt is tudtam, hogy tavasz van, az az idő, amikor mamó megöleli a lyukas fazekakat a fáradt virágokkal, s hordja őket, menti a kinti kékre a szoba benti, vastag feketéjéből. S ha akkor megkérdezi, mit szeretnék, azt mondtam volna, lyukas fazék szeretnék lenni."
40. oldal

"Attól félt a leginkább, hogy beteg leszek, meg attól, hogy megszeretek mást."
24. oldal

"Így jött az árvíz is.
Ha a patak nem a kék ház mellett van, talán sosem látom meg, milyen amikor mamó fél. Olyant félt, mint még az arca is mutatott. Hosszú, száraz bot volta teste, ami elkezdett dőlni jobbra- balra, míg eldöntötte magát a padlás irányába.
Láttam, hogy Fülöp bácsiék is félnek, mert ezidáig csak ülni tudtak, de most szaladgálni kezdtek. Szaladgálva vitték a tyúkokat a padlásra, s az is hallatszott, hogy a tyúkok is félést szaladgálnak a letakart ládában. Mi csak magunkat vittük, markot mamó és én is markoltam, amit csak tudtam: lépcsőt, karfát, falat. Jó gyorsan félt mindenki."

29. oldal

"A jók után vágytam: kellett mamónak az olyan teste, mi mellett nem jön a félés, az ő beszéde, az olyan, mi magyaráz, a puhasága, ami finom. Mindezeket attól az öregasszonytól óhajtottam, aki valami miatt nem akart engem. Sem ő, sem a szeretet, sem a tudás, sem az élet.
Akkor figyelni kezdtem ezeket, és mutattam magam nekik, mérgesen, hadd lássanak."
22. oldal

"Azt is tudtam, hogy tavasz van, az az idő, amikor mamó megöleli a lyukas fazekakat a fáradt virágokkal, s hordja őket, menti a kinti kékre a szoba benti, vastag feketéjéből. S ha akkor megkérdezi, mit szeretnék, azt mondtam volna, lyukas fazék szeretnék lenni."
40. oldal

"Úgy mutatták a szomorút, ki magukból, hogy jól lehetett látni."
57. oldal

"Mert egyedül voltam, mindent magamnak kellett megértenem, s valahogy ezek a megértések vagy túl nagyok, vagy túl kicsik lettek."
21. oldal

Jodi Picoult: A nővérem húga

Fülszöveg:
Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család.
A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul.
A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is.
A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne.
A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.

Lassan egy hónapja, hogy elolvastam, de még mindig nagyon nehezen tudok írni róla. Nagyon olvasmányos, nagyon emberi, nagyon komoly jogi és etikai problémákat feszeget, de számomra egy kissé túl „amerikai”, túl hatásvadász. (Ezért nem kapott 5 csillagot). Néha nagyon zavart, hogy azt várják el tőlem, hogy az első fejezet végétől mindig sírjak. Éppen ezért az elején és a végén megkönnyeztem egy kicsit, de a közbeeső részeknél már nem hatódtam meg annyira. Ettől függetlenül nagyon tetszett. Két nap alatt olvastam el. Azóta nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy szülőként miként járunk el helyesen. Nagyon sok kényes kérdést feszeget. Van-e jogunk azért világra hozni egy gyereket, hogy a másik gyerekünket megmentsük, meddig jó az egy beteg gyereknek, hogy minden erőfeszítés és kezelés árán életben tartják, mit érezhet az a gyerek, akinek a szülei a figyelmük és energiájuk nagy részét a beteg testvérére fordítják ? Mi lehet az oka annak, hogy egy aranyos kislány, aki nagyon szereti a testvérét Katet, akinek az eddigi élete nagyrészt arról szólt, hogy ő a tetstvére megmentője, beperli a szüleit….Milyen érzés lehet mindig a „nővére húgának” lenni…És mindezek ellenére Anna és Kate nagyon jó tetstvérek, nagyon szeretik egymást és nagyon ragaszkodnak egymáshoz.. Sokat gondolkodtam azon is, hogy én mit tettem volna a szülők helyében. Erre a kérdésre sem tudom a választ, mert szerintem nincs is erre egy helyes válasz. A vége… nagyon megdöbbentett.