2013. április 7., vasárnap

Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat!

Fülsyöveg:
Nos, bátor vagy-e kicsi lány? – kérdi Henrik bácsi 10 éves unokahúgát. 1943-at írunk. Annemarie Johansen élete sajátos elegye a hétköznapi otthoni és iskolai életnek, az élelmiszerhiánynak és a náci katonák állandó jelenlétének. A bátorságról a kislány úgy gondolja, az a mesebeli páncélos lovagok erénye, az ő életében nem sok szerepe lehet.
Amikor a német megszállók elkezdik a dániai zsidók összegyűjtését, Johansenék befogadják Annemarie legjobb barátnőjét, Ellen Rosent, s ettől kezdve a külvilág felé ő is a család tagja lesz. Ellennek és Annemarienak nagy lélekjelenlétre van szüksége, amikor a késő éjszaka a házba érkező náci tiszt az iránt érdeklődik, miért nem szőke Ellen is, mit a testvérei.
A könyv olvasói -a főhős kislány nézőpontjából- megismerik a dániai ellenállást, azt a bravúrt, ahogyan csaknem a teljes zsidó lakosságot -mintegy 7000 embert- csónakokon, kis hajókon átmenekítik Svédországba.
Lois Lowry története arra emlékeztet, hogy a háború és a terror idején is létezhet büszkeség és emberi tartás.

A 13 éves kislányomnak vettem ki a könyvtárból. Mivel neki sok volt a tanulni valója, beleolvastam és többé nem tudtam letenni míg el nem olvastam. Nagyon sok II. Világháborús témájú könyvet olvastam, de legtöbbjük felnőtteknek íródott. Ennek a kis könyvnek az a nagy értéke, hogy a gyerekekhez és gyerekekről szól, olyan stílusban, amely bárki számára valós képet fest a háború borzalmairól. Az sem elhanyagolható tény , hogy egy kislánynak, mekkora bátorságra van szüksége, vagy egy kis országnak, amilyen Dánia is milyen büszke és bátor lakói kellett legyenek ahhoz, hogy a mintegy 7000 zsidó embert csónakokon és kis hajókon kimenekítsenek az országból a nácik elől ezekben a nehéz időkben.

"-Ez a legrosszabb dolog a világon…-suttogta Ellen-…ha valaki ilyen fiatalon meghal. Nagyon fájna, ha a németek elvinnék a családomat, és valahol máshol kéne élnünk. De még az sem lenne olyan rossz, mint meghalni."
48. oldal
"-Apa!- szólalt meg végül Annemarie a nagy csöndben. -Néha azon töröm a fejem, hogy a király miért nem tudott megvédeni minket. Miért nem harcolt a nácik ellen? 
– Olyan kis ország vagyunk…-sóhajtott apa. -És ők olyan hatalmas ellenség. A királyunk bölcs volt. Tudta, milyen kevés katonája van Dániának. Tudta, ha harcolna, akkor sok-sok dán ember pusztulna el, a győzelem legkisebb reménye nélkül."21. oldal
"-Milyen bátor vagy, kicsi Annemarie?- kérdezte. 
Annemarie egyáltalán nem örült ennek a kérdésnek. Mert amikor magának feltette, nem volt megelégedve a válasszal.
– Nem nagyon…- ismerte be lesütött szemmel.
Henrik bácsi letérdelt elé, így arcuk egy magasságba került.
-Azt hiszem, ez nem igaz-mondta halkan.- Szerintem olyan vagy, mint a mamád, a papád, meg én. Ijedt, de elszánt, és ha eljönne az ideje, hogy bátor legyél, biztosan az lennél. De- tette hozzá- sokkal könnyebb bátornak lenni, ha nem tudsz mindent."
78.-79. oldal

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése