2013. április 7., vasárnap

Herta Müller: Fácán az ember, semmi több

Fülszöveg:
Úgy tűnik, minden rendben. A kis közösség éli a maga apró örömökkel, bánatokkal, hétköznapi csodákkal teljes életét. Mint például Windisch, aki éveken át ugyanabba a kátyúba hajt bele kerékpárjával. A falu fölött mégis ott köröz a bagoly, a kívülről érkező fenyegetés szimbóluma. Az öreg bagoly elköltözik, és másik bagoly érkezik helyette. A bánsági sváb falu lakossága is kivándorol, egymás után hagyják el őseik földjét, és az öreg bagollyal ellentétben még azt is láthatják, milyenek azok, akik elfoglalják az üresen hagyott családi fészket. Az útlevél Windisch és családja számára drágán vett belépő egy új lehetőségeket ígérő világba. De kiderül, hogy az Új Világ se sokkal jobb, mint az elhagyott, és Windisch befejezésként újra ott áll az út kezdetén.
Herta Müller szikár lendülettel írt prózája a mozdulatlan bánsági sváb falu apró csodákkal teli hétköznapjait tárja elénk. A könyv 1986-ban jelent meg Németországban. A Lélegzethinta, A róka volt a vadász és a Szívjószág után a Fácán az ember, semmi több Herta Müller negyedik magyarul megjelenő könyve.

„Windisch a falióra fehér foltját lesi az asztalon. A faliórában egy kakukk él. Megérzi a mutatókat. Felsikolt. A szűcs a milicistának ajándékozta a faliórát.
Két hete a szűcs egy levelet mutatott Windischnek. A levél Münchenből érkezett.
– Ott él a sógorom – dicsekedett. Letette a levelet az asztalra. Az ujjbegyét végighúzta a sorokon, és kikereste azt a részt, amit fel akart olvasni. – Mindenképp hozzatok magatokkal edényeket és evőeszközöket. A szemüveg méregdrága. A bundát itt senki sem engedheti meg magának. A szűcs lapozott.
Windischnek a fülébe hasított a kakukkolás. A mennyezeten át is érezte a kitömött madarak szagát. A kakukk az egyetlen eleven madár az egész házban. Éles hangjával darabolja szét az időt.”

Hát… Fácán az ember semmi több…Ilyen kicsi kis senkik voltunk a kommunista Romániában. Ha valaki „szerencsétlenségére” még kisebbségi is (szász, sváb vagy magyar) volt, akkor még rosszabb volt a helyzete. Egyre inkább érezhető volt, hogy nincs helyünk a szülőföldünkön, de elmenni sem lehetett. Az útlevél megszerzése nehéz, bonyolult és hosszadalmas folyamat volt. Tudni lehetett, hogy a szászok jobb helyzetben vannak, mint mi magyarok, mert a német állam fizetett értük Romániának. És mégis… A kitelepedési kérelmeket nagyon nehezen adták meg, mert a diktatúrában azt tettek az emberekkel, amit éppen akartak. Sokan mindenüket eladták, összecsomagolták és évekig vártak a kitelepedési kérelmük jóváhagyására. Lassan a szász falvak elnéptelenedtek. Herta Müller nagyon kifejezően ír erről ebben a kis könyvében. A rövid kis fejezetek nagyon tömör és mély mondanivalót hordoznak.

"-Azután jöt a kollektivizálás- mondta Windisch. Amalie vörös körömlakkot kent a körmére.- Minden paraszt reszketett. Férfiak jöttek a városból. Felmérték a földeket. Minden falubeli nevét felírták egy listára, és azzal fenyegetőztek, aki nem írja alá, börtönbe kerül."

A dögtemető, 33. oldal
"A csukott, fehér autó lassan vonult ki a faluból, mint egy nagy szoba. A szűcs felesége mosolyogva integetett félelmében. Windisch a tornácon ült. 
– A szűcs sokkal később iratkozott fel, mint mi- emlékezik vissza.- Lefizetett valakit a városban."
Meszes homok, 37. oldal
"-Egész délelőt nem volt áram- mondja Windisch felesége. – Kiolvadt a hűtőszekrény. Ha ez így megy tovább, megromlik a hús."
A titkos üzenet, 90. oldal



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése