2012. július 21., szombat

José Saramago: Az elefánt vándorútja


Fülszöveg:
A XVI. század derekán III. János portugál király azzal lepte meg házasulandó unokaöccsét, az osztrák Miksa főherceget, hogy a nászajándékhoz ráadásként küldött neki egy indiai elefántot. Az ajándékozási ceremóniáról igen keveset tudunk, csak néhány forrás emlékezik meg róla. Ezekből a szűkszavú beszámolókból kiindulva az áradó írói fantáziával megáldott José Saramago egykori nagy regényeihez mérhető művet alkotott, lenyűgöző történetbe foglalta az elefánt hosszúra nyúló vándorútját Belémből, a portugál királyi udvarból fél Európán, az Alpok hágóin át az osztrák fővárosba.

Nem tudjuk, hogy a könyv olvasása közben mit csodáljunk jobban: elbeszélői stílusát-e, amely írói munkásságának legmaradandóbb pillanatait idézi, a valóságos és kitalált személyek egymás mellett szerepeltetését-e, amelynek révén a valóság és a képzelet oly mértékben egybeolvad, ahogyan csak a legnagyobb művészi alkotásokban szokott, vagy figurateremtő erejét és azt az elnéző derűt, amellyel az iróniára és gunyorosságra hajlamos José Saramago az emberi gyöngeségeket megmutatja.
A Nobel-díj odaítélése után tíz évvel megírt Az elefánt vándorútjá-ban Saramago teljes irodalmi fegyverzetében lép újra elénk.

Egy nagyszerű író nagyon szép könyve. Nagyon tetszett, csak azért nem kap 5 csillagot, mert nagyon lassan haladtam vele. Nagyon sokszor el kellett gondolkodnom az olvasottakon. Saramago elbeszélői stílusa magával ragadó, nagyon tetszett, hogy egy mondatban sokszor több szereplő is megszólal, hogy nem hagyományos a párbeszéd. Humora, iróniája és szereplőinek jelleme által is maradandót alkotott.

"a tudatlanságnak az a legnagyobb előnye, hogy megvéd bennünket a hamis tudástól."
107. oldal"



"Az ember csak elnézi a térképet, és ebbe is belefárad. És mégis úgy tetszik, mintha minden közel volna, szinte karnyújtásnyira. A magyarázatot nyilván a léptékben kell keresnünk. Azt könnyű elfogadni, hogy egy centiméteres távolság a térképen a valóságban húsz kilométernek felel meg, arra viszont a legritkábban gondolunk, hogy ebben a műveletben a mi arányaink is ennek megfelelően csökkennek, és ezért a térképen végtelenül aprócskává zsugorodunk, pedig amúgy is igen kicsinyek vagyunk a világhoz képest."
143.o.

"Ahogy egy költő írta, a fenyők kétségbeesett jajszavára nem érkezik soha válasz az égből. Az emberek sem kapnak választ, pedig a legtöbbjük gyermekkora óta ismeri a megfelelő imákat, csak meglehet, hogy nem istennek tetsző nyelven mondják el. Pedig aki a hideget adja, subát is ad hozzá, allítja a mondás, de nem mindenkinek jut belőle egyenlő mértékben."
194.o.


"de a történelmi dokumentumokban ez a megfellebbezhetetlen adat szerepel, amelyért kezességet vállal a történész, megerősít a regényíró, akinek meg kell bocsátani, hogy bizonyos dolgokat szabadon kezelt, nemcsak azért, mert jogában áll a képzelőerejét használni, hanem azért is, mert az üresjáratokat is ki kell töltenie, nehogy az elbeszélés mindennél szentebb egysége csorbát szenvedjen. Lényegében véve el kell ismernünk, hogy a történelem nemcsak szelektív, hanem tendenciózus is, csak azt választja ki, az életből, ami a társadalmi közmegegyezés szerint történelemnek tartott anyagként fontos a számára, és minden mást semmibe vesz, pedig lehet, hogy éppen itt lehetne rálátni a tények, a dolgok az egész átkozott valóság igazi magyarázatára."

199. o.

2012. július 16., hétfő

Agatha Christie: Gyilkosság a golfpályán

Fülszöveg:
Hercule Poirot levelet kap. A Dél-Amerikában meggazdagodott Paul T. Renauld kéri a segítségét, mert az életére törnek. Poirot azonnal útnak is indul Franciaországba a hűséges Hastings kapitánnyal együtt. De elkésnek: mire megérkeznek, a milliomost meggyilkolják. Holttestét a golfpályán találják meg. Gyanúsítottban nincs hiány: a feleség, a szerető, a fiú is elkövethette a gonosztettet. Poirot munkára fogja a kis szürke sejteket, viszont a Sureté felügyelője összes érzékszervét bevetve igyekszik megelőzni. M. Giraud, akit egyesek (például saját maga) a legnagyobb élő detektívnek tartanak, lenézi Poirot módszerét. Poirot cserében közönséges vadászkopónak nevezi a francia nyomozót. Sőt fogad vele, hogy előbb megoldja az esetet, mint ő. Mindeközben Hastings kapitány, legnagyobb meglepetésére, beleszeret egy ismeretlen lányba. És megtörténik a második gyilkosság, ami alapjaiban rengeti meg Poirot elméletét…
Vajon ki nyeri a nyomozók közül a fogadást? Agatha Christie rajongói alighanem tudják. A regény – más kiadónál, más fordításban – „Az ijedt szemű lány” címen jelent meg.

Évekkel ezelőtt láttam a filmet, de erre is csak a könyv vége fele jöttem rá. A sok fordulat sem segített rájönnöm, hogy ki a gyilkos. Az a tény, hogy a hűséges barátja, Hastings kapitány szerelmes lesz egy ismeretlen lányba és azt hiszi, hogy az a lány a gyilkos, csak fokozza a feszültséget.

"Aztán végtelen önelégültséggel megkopogtatja tojásfejét, és nagy megelégedéssel kijelenti: „Az igazi munka itt bent zajlik. A kis szürke agysejtekben- tartsa mindig észben: a kis szürke agysejtekben, mon ami.”"
14. o.

2012. július 6., péntek

Polcz Alaine: Két utazás Erdélyben

Fülszöveg: Polcz Alaine életének meghatározó helyszíne volt Erdély, ahova idősebb korában is rendszeresen visszajárt, hogy látogassa és segítse, támogassa az ott élőket. Jelen kötet két ilyen út krónikáját tartalmazza, melyek a Ceausescu-rendszer végnapjainak Romániájába kalauzolják az olvasót. Az első utazás során a szerző Vízaknára, gyermekkora helyszínére látogat, ahol találkozik rokonaival, barátaival. A második út célja Kolozsvár és Kide, a fiatalság helyszínei. A két útleírásban Polcz Alaine a rá oly jellemző bölcsességgel és szeretettel, emberismerettel és remek megfigyelőképességgel mutatja be az ott élő embereket, a Ceausescu-korszakban egyre elviselhetetlenebbé váló Romániát, és azt, hogy Erdélyben bár „több a szenvedés, az emberek melegebbek és igazabbak”, mint Magyarországon.

Polcz Alaine minden írása nagyon tetszik. Ez különösen, mivel a „régi szép időket” idézi, amelyeket nagyon sokan elfelejtettek. Elbeszélésmódja hiteles, egyszerű és egyben nagyon kedves is. Sugárzik belőle az emberek iránti szeretete .Szinte magam előtt látom az erdélyi embereket, rokonokat és barátokat, románokat és magyarokat, akik egyaránt szenvedtek a diktatúra éveiben.

"Erdélyben a kínálás hozzátartozik az örömteli találkozáshoz. Kidében tanultam, hogy amikor a család étkezik, és valaki belép, az azt mondja: „Jó napot kívánok, jó étvágyat!” A kötelező válasz: „Tartson velünk!” Még ma is mindig szégyellem magamat Pesten, ha eszünk, valaki belép, és én nem tudom megkínálni."

"Mindenki jókedvű, tesznek-vesznek, és elmondják az egytojásos torta receptjét, amihez liszt is kevés kell, mert reszelt almát tesznek bele. Elkészítik, s meglátjuk majd, milyen finom. Boldogok, mert ők is tojást kaptak ma. Megkapták a havi tojásadagjukat. Örülnek, hogy tízet kaptak egy hónapra, az már nagyon jó. És egyszer majd rántottát is fognak enni."

"Talán egyszerűbb is, hogy az asszonyok ilyen természetes módon mennek a sorsuk elé. Nem zúgolódnak, ha egyedül kell nevelni a gyereket. Mint nálunk… Hol van nálunk? Most már itt Pestre gondolok. Pesten pedig Erdélyre gondolom a „nálunk”-at? Nem is tudom, hogy Erdélybe kimegyünk vagy bemegyünk? De amikor Erdélyben vagyok, akkor mindenesetre azt mondom, hogy kimegyünk."