2011. szeptember 8., csütörtök

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Fülszöveg:
Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt – írja Baricco a könyvéről –, és úgy kell hallgatni mint a Tengeróceán morajlását. Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thronton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.

Csodálatos. Néhol kissé zavaros, akár a tenger. Nem tudom szavakba önteni. Nagyon tetszett.
Az egészet betettem volna a kedvenc idézetekhez.

"Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz. milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész"
70. oldal.


"Ne gondold, hogy az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És ezek nem azonosak. Bizony… Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. Pusztán menekülni akartam… menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz."
70. oldal


"-Figyelj csak, Dood… 
Dood a fiú neve.
-Tekintve, hogy mindig itt vagy…
-Mmmmm.
-Biztosan tudod.
-Mit?
-Hol vannak a szemei? A tengernek?
-…
-Mert vannak, nem?
-De.
-És hol a francban vannak?
-A hajók.
-Mi van velük?
-A hajók a tenger szemei.
Bartleboom el van képedve. Ez igazán nem jutott eszébe.
-De hát több száz hajó van…
-Több száz szeme van. Ne gondolja, hogy kettővel beérné.
Csakugyan. Amennyi a dolga. És amekkora nagy. Van benne ráció."
 72. o.

"Ha előtted eltűnik az út, elvész, elillan, elkopik, nem tudom, ismered-e ezt, tán nem is ismerheted, hiszen elveszni általában emberi dolog. Te ezt nem ismerheted.
 136. o.

"Belső útja mindnyájunknak van, s ez többnyire megkönnyíti, csak ritkán nehezíti meg úti feladatunk teljesítését. Most olyan pillanatot élek át, amikor megnehezíti. Hogy rövidre fogjam most már, rövidre: ez az út, ez a belső tűnik el, tűnt el, az áldóját, ez nincs meg. Előfordul az ilyen, most előfordult. És hidd el, nem kellemes. Nem."
 136. o.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése