2011. szeptember 23., péntek

Tara Monti: Tengertánc

Fülszöveg:
Egy dél-olasz szigeten találkozik két magányos ember: a lány készülő regényéhez gyűjt anyagot, a hallgatag férfi a helybéliek mindennapjait éli. Nem értik egymás nyelvét, ám a köztük fellobbanó furcsa, érzéki szerelem mindkettejüket kizökkenti addigi életéből. Amikor a lány e bizarr kapcsolat vonzásából menekülve hazatér – egy másik tenger másik partjára, az oregoni kisvárosba –, gyilkossági ügybe keveredik, melynek szálai a kábítószer-kereskedelmen át egészen a magas politikai körökig vezetnek. Mindaz, ami fontos számára, veszélybe kerül. Szinte mindenkivel meg kell küzdenie – a szövetségi nyomozókkal, a kisvárossal és nem utolsósorban önmagával. Az oregoni kikötőben pedig felbukkan egy idegen halász… Fordulatos, lebilincselő, egyszersmind elgondolkodtató regény szenvedélyről és kísértésről, útjukat kereső férfiakról és nőkről, drogról és politikáról, bűnről és megváltásról.

„Amikor a tonvadászok a hatvanadik óriást is legyőzik, felhagy a számolással. A Nikon kicsúszik a kezéből, nagyot koppan a fedélzeten.
– Uramisten! – suttogja Leonard, és elfordítja tekintetét a vértől vörös, örvénylő vízről. De Sasha nem képes szabadulni. Előbb egy kéz szorítását érzi a vállán, aztán ez a kéz megrázza, húzná el a korláttól, de hiába, szorosan markolja a rudat.
– Sasha!
Milyen csönd van, gondolja a lány, milyen durván hasít bele ebbe a csöndbe a tulajdon neve. A halászok rikoltozása sem hallatszik már, a ráis is elhallgatott, ki tudja, mikor döfték le szigonnyal az utolsó tonhalat. Leginkább a fáradtság apasztja el a szavakat. Sanónak végre sikerül lefejtenie a korlátról a lány kezét. Maga felé fordítja, kényszeríti, hogy ránézzen. És Sasha hosszú percekig nem lát mást, csak a halász borostyánszínű, valószerűtlenül tág pupillájú szemét, s a benne tükröződő félelmet.”
 
Tetszett ez a könyv. Érdekes a témája. Nagyon szép a szerelmi történet. A dél-olaszországi mattanza szokása számomra nagyon furcsa és brutális. Biztosan több száz éves hagyománya van és számukra ez valami hétköznapi dolog.

2011. szeptember 10., szombat

Alessandro Baricco: Vértelenül

Fülszöveg:
Alessandro Baricco olasz író harmadik könyvét tartja „kezében” a magyar olvasó. A Selyem és a Tengeróceán után itt a Vértelenül.Hasonlít is, meg nem is az elődeire. Romantikus történet olyan szikáran előadva, hogy hihetetlen feszültséget tud kelteni. Ez ad a látszólag egyszerű kijelentő mondatoknak szivárványos ragyogást. Nagy-nagy emberi szomorúság árad a romantikus történetből, ami több az emberek iránti sajnálatnál – az emberiség iránti sajnálat süt a regényből. Minden szereplőt valami determináltság mozgat. Nem akarja csinálni, amit csinál, mégis csinálja. Íme az ember. Ecce homo.

Nagyon más, mint a másik két Baricco, amit olvastam (Selyem és a Tengeróceán), de ez is nagyon tetszett. Jó Bariccot olvasni. Nekem bejön.

"A nő felnézett a tányérból.
– Vannak gyerekei? – tudakolta.
– Nincsenek.
– Miért?
Ahhoz bízni kell a világban, hangzott a válasz."

64. oldal

2011. szeptember 8., csütörtök

Alessandro Baricco: Tengeróceán

Fülszöveg:
Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt – írja Baricco a könyvéről –, és úgy kell hallgatni mint a Tengeróceán morajlását. Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thronton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.

Csodálatos. Néhol kissé zavaros, akár a tenger. Nem tudom szavakba önteni. Nagyon tetszett.
Az egészet betettem volna a kedvenc idézetekhez.

"Tudod, mi olyan szép itt? Nézd: ahogyan sétálunk, a homokban hagyjuk a cipőnk nyomát, itt maradnak, szépen kirajzolódnak. De holnap, amikor felkelsz és végignézel ezen a hosszú parton, semmit sem látsz, sehol egyetlen nyom, jel. Éjjel a tenger elmossa. A tenger mindent elrejt. Mintha soha senki nem járt volna itt. Mintha mi sem léteztünk volna. Ha van hely a világon, ahol arra gondolhatsz. milyen semmi vagy, hát ez itt olyan. Már nem föld és még nem tenger. Nem ál-élet, de nem is valódi. Idő. Múló idő. És kész"
70. oldal.


"Ne gondold, hogy az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És ezek nem azonosak. Bizony… Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. Pusztán menekülni akartam… menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz."
70. oldal


"-Figyelj csak, Dood… 
Dood a fiú neve.
-Tekintve, hogy mindig itt vagy…
-Mmmmm.
-Biztosan tudod.
-Mit?
-Hol vannak a szemei? A tengernek?
-…
-Mert vannak, nem?
-De.
-És hol a francban vannak?
-A hajók.
-Mi van velük?
-A hajók a tenger szemei.
Bartleboom el van képedve. Ez igazán nem jutott eszébe.
-De hát több száz hajó van…
-Több száz szeme van. Ne gondolja, hogy kettővel beérné.
Csakugyan. Amennyi a dolga. És amekkora nagy. Van benne ráció."
 72. o.

"Ha előtted eltűnik az út, elvész, elillan, elkopik, nem tudom, ismered-e ezt, tán nem is ismerheted, hiszen elveszni általában emberi dolog. Te ezt nem ismerheted.
 136. o.

"Belső útja mindnyájunknak van, s ez többnyire megkönnyíti, csak ritkán nehezíti meg úti feladatunk teljesítését. Most olyan pillanatot élek át, amikor megnehezíti. Hogy rövidre fogjam most már, rövidre: ez az út, ez a belső tűnik el, tűnt el, az áldóját, ez nincs meg. Előfordul az ilyen, most előfordult. És hidd el, nem kellemes. Nem."
 136. o.